Gyönyörű színházat álmodik. Ha a Mohács utáni szétszaggatott Magyarországot emlegeti jegyzeteiben, tanulmányaiban, akkor az Nagyváradját is jelentette, jelenti. A gyermekkori édent, amely állomásának homlokzatán már Oradea-t olvashatta, de Szigligeti Ede szülőháza előtt elhaladva, az emléktáblára pillogva áhítattal betűzte a Nemzeti Színház nagy mindenesét áldó arany-szavakat. Hegedüs Nándor és Turnowski Sándor kölcsönkönyvtára pedig már mámoros világot kínált a magyar és az egyetemes irodalom olvasmányaival. És a Színházi Élet példányai! Amelynek dráma- mellékleteit bújva már a színpadi mesterség fogásain is tűnődhetett. Naponta ámuló büszkeséggel tekinthetett fel a színházra, amelyet Ady Szigligeti Házának nevezett; házuk „páholy-ablakából” nézelődve pedig Balázs Samu árnya tűnt fel, amint a hársfasor alatt próbára, vagy az esti előadásra baktatott. Thália papjának látta a bámész-álmodzó gyermek. S persze, hogy váradi és családias is az ihletettség és a meghatottság, amikor évtizedek múltán a „boldog és végzetes békeévek” álom-és életfejtésének igézetében írott, s majd később újra és újra fogalmazott Freud darabjában az uralkodásba belerokkant  birodalmi hivatalnok, Ferenc József császárt gunyoros színezetben is, Balázs Samu alakította a Madách Kamaraszínházban.

Sors és Dráma, Írói hivatás és Színház emberi és nemzeti értelemben Hubay Miklós életének mámorosan mániákus összetartozását jelenti. Vagyis: hivatás-szolgálatot. Mert az egyetemista a Jézusfaragó ember Nemzeti Színház-beli előadásán viszolygott, midőn fenyő-illatot permeteztek a szünetben; okkal, hiszen ámítás helyett ő a megszenvedett színház képzeletében élt. Gyuláról, Debrecenből és Budapestről hazatéréseiben a kötegyáni határátkelést követően a diákembert a nagyszalontai csonka torony figyelmeztetette, hogy elveszített édenbe érkezik. Nagy volt Várad; már kísérte és kísértette őt a Holnap városának Adyja, aki dühödt angyalok éjszakai dobszavával a tébolyos háborút és a huszadik századot hírelte annyi között, az Emlékezés egy nyár-éjszakára című versében. Hubay Miklós sorsát vezette s meghatározta, hogy a „véres, és szörnyű lakodalom” látomásait színpadra állítsa.  Azóta is: élete folyamatosan e különös nyár-éjszakában lobog, és a „lapítás” ellen írta, írja darabjait, tanulmányait, esszé igényű egyperceseit. Megváltó mutatvány-adta címül huszonhárom évesen első, a Magyar Csillagban megjelent írásának, amelyben Aiszkhülosztól és Szophoklésztől első magyar komédiánkkal, a Balassi Menyhárt árultatásával és tovább, a példákat kereste arra, amit Karádi Pál mennyei óhajtásként megfogalmazott: „az Úristen egy ideig az megérdemlett és elvégzett büntetést elhalassza, és megtartson hazátokban, igaz hitben, reménységben”. S még ebben az 1941-es évben Nemzeti színjátszás- drámai magyarság című, párbeszédes röpirat-könyvecskéjében a kevesek, a rebellis bujdosók csakazértis dacával a dráma és a színház halasztó és megváltó hatalmát hirdette.

Bujdosó rebellis volt Hubay Miklós, hiszen Lear herceg című darabját csak ígérte, ám be nem mutathatta a háborús idők Nemzetije. Ám Németh Antal igazgató bizalmából, és a cenzúra időleges kegyessége folytán a Hősök nélkül című darabjával 1942-ben mégis szerzővé avatta. S vele Németh László és Tamási Áron nemzedékét immár újabb követte a Nemzeti színpadán. Hősök nélkül: a középosztály omlottságát, a „ponyvaregényes” honszeretet hamis voltát kacajosra is hangolt keserűséggel, a háború légkörében, már-már haláltánc látomássá emelte. Mert újra dühödt angyal dobolt, s a különös nyáréjszakában; Hubay Miklósnak szolgálatban vállalt ragaszkodása a szellemhaza megtartását jelentette. Ezért váltott színt, s vele diplomataságot, hogy Genfben magyar költőkkel, és az irodalommal a nemzet szív hangjait tudassa a nagyvilággal. Szerkesztett, és a Magyar Könyvtárat vezette; József Attila verseit fordította franciára, és szervezte irodalmunk külföldi híveit, patrónusait. A háborút követő eszmélésben pedig szívós szeretettel segítette, hogy a magyar művészeti élet seregesen, közöttük Illyés Gyula, Márai Sándor, Czóbel Béla, Szőnyi István testi és szellemi tápászkodás hónapjait tölthesse Svájcban. S amikor sokan a bolseviki sötét világ ege alól menekülve Nyugatra bujdostak, Hubay Miklós kivételes daccal hazatért. Mert őt elrendelt hivatása, a drámaírás hazaszólította.

Ahogyan a görög szerzők a történelem váltó idejébe sűrítették a tragédiák és a komédiák eseményeit, úgy Hubay Miklós életének és darabjainak mélyén is felfedezhetjük mítoszi indíttatást. 1957 júniusának egy napja volt az, amikor délelőtt a Nemzeti Színházból távolította el Major Tamás, délután pedig megszűnt a Színházművészeti Főiskola tanára lenni. Darabját, az Egyik Európát pedig levették a Petőfi Színház műsoráról. S ahogy írta egy jegyzetében: a Végzetnek arca és bajusza volt. Akkor, Hubay Miklós különös nyáréjszakájának tébolyos reménytelenségében két darab is fogant; a Késdobálók, amelyben egy házaspár menni vagy maradni kérdésének ön-és egymás kínzó vívódásában nemzedéki álmok összeroppanását jajdította – majd csaknem évtizedet várakozva a színpadra. A Tüzet viszek pedig három évtizeden át újraírt kísértő témaként, a fényes tehetségű színészfenomén, Soós Imrét összeroppanásában feleségével társi öngyilkosságát rendszer-leleplező erővel a tragédia magasába emelte. Mert Hubay Miklós nem engedett divatos teóriáknak a tragédia haláláról, ő személyesen és közösségi méretekben élte és a színpadi mutatványaiban sisteregte rém-látásait a különös nyár-éjszakában. Az Egy szerelem három éjszakájában Vas Istvánnal és Ránki Györggyel a háború iszonyata és a halál felett győzedelmeskedő költészet és szerelem balladáját emelte színházzá.  De az is Hubay Miklós mutatványos varázslata, ahogy darabjaiban nézői, olvasói gyanútlanságunkban a Játékot sorsossá avatja: az Egy szerelemben a Három királyok, amint költő hírét és vers-üzenetét hozzák. Avagy a Tüzet viszek Mátéja halála előtt a Két úr szolgájának jelenetében élet-halál játék szele süvít át a színpadon, ahogyan húsz esztendeje oly virtuóz színpadi pillatatként éltünk meg  Bubik István alakításában. A Római karnevál pedig egy hazug világ sötét ege alatt a pária-színész pokol-járásában, ember-voltunk megalázását helyezte éles rivalda-fénybe.   

Nem halt meg a tragédia, mondta, újabb és újabb művekkel rendületlenül mondja Hubay Miklós Ady rettenet-kérdésében, („Óh, Istenünk, borzasztó Cethal/Sorsunk mi lesz: ezer világnak?/ Roppant hátadon táncolunk mi…”). Ne kerülgessük a minősítést: nagy, nemzeti dráma  a Színház a Cethal hátán, amely Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról című első komédiánk köré álmodta színpadra a Mohács utáni Magyarország Erzsébet korát. Az élet-halál játék huszadik századi és mindenkori jajkiáltásos imádsággal zárul: „Kérünk Úristen, tekint mireánk ily nagy szükségünkben/Jusson eszedbe jó Magyarország az te jó kedvedben”. Mert a krudélis mester kísérleteit, mutatványait színpadi átkozódásait és imádságait fel nem adja, nemzeti és emberi vereségeink és fenyegetettségeink közepette sem. Madáchi igénnyel, a drámából kifejtett költészet ihletében féli az egyetemes ember pusztulását; a Magyar Electrát szerző Bornemisza Péter gesztusával, Euripidész eszméi nyomán így született a Túszszedők. Figyelmeztetve: a kasszandrai vérfolyam-látomás folytonosan beteljesedik a Földön, amely nemcsak fegyverrel, hanem a levegőben és vízben is örökös veszélyeztetettséget és végzetet ígér. Történelmi vidékünkön különösképp, mert Dévénytől lefelé nehézvíz folyik a Dunában…

Abszurdian regényes a próbák során elakasztott, betiltott, megcsonkolt Hubay darabok sorsa. S nemkülönben elveszett, elégett kéziratainak sorsa. S hogy a hetvenes évek elején újabb színt váltva másfél évtizeden át a firenzei egyetemen tanított, azt csak a nagy bajuszossá nőtt, önhitt Végzet képzelte, Hubay Miklós majd megszűnik magyar drámaíró lenni. Miközben magyar nyelvet okítva Ady, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Kosztolányi Illyés Gyula vers-káprázataival olasz fiatalok nemzedékeit sorsunk ismeretére is tanította, Budapest és Firenze között vonatozva a Balatoni tájon merengve változatlanul gyönyörűt álmodott. Az Árpád ébredésétől képzelte a Nemzeti Színházat, s a csattogó kerekek fölött írta, és táskákban, szatyrokban, zsákokban ingáztatta jegyzeteit, tanulmányait. Hubay Miklós magyarként európai: otthonos természetességgel ül a párizsi Odéon Színház Beckett-bemutatóján, és tanulmányozza a velencei Goldoni könyvtár anyagát, ám törődése és szeretete mindenkor hazavezető is: ahogyan Katona, Vörösmarty, Madách művei mellett írótársai, Sarkadi Imre, Csurka István, Örkény István darabjait méltatta és sikerüket szív-szeretettel köszöntötte. A megváltás ügye pedig száműzetésben is változatlan, mondja a Búcsú a csodáktól című darabjában a kilencvenéves Szophoklész sorsával.

Hubay Miklós pedig most kilencven éves. Életének színtere újra Budapest, de éppen Kolozsvárra és Nagyváradra készül. Amint gyermekkorában Váradon a járókelőket, most ablak-páholyából messzi nyugalomból szemlélhetné az új évezred ember-árjának zúgását, de ő változatlanul szenvedi és írja az új büntető-századot. Nyugtalan, hát Madách Tragédiáját jegyzetelve végzet-sugalló dobogással olvasóját is nyugtalanítja. Rettentő a végső látomás: az Elnémulás című darabja, a világ-végjáték utolsó színét (az új idők Eszkimó-jelenete helyett?; hisz olvadnak a jéghegyek, fogynak a fókák) amely egy nép pusztulását, vele az emberiség pusztulását is vizionálja. Írta ezt is, mint valamennyit, Karádi Pál szándékával, hogy az Úristen büntetésünket mégiscsak elhalassza. És halasztja, és halasztja Hubay Miklós távozását is,; hisz annyi a dolga, a megírandója még; újabb darabok, tanulmányok, egykor írt darabjainak újabb változata nyugtalanítja és „Soha meg nem írt drámák vaksötét színpadán azért folyik az előadás”. És a maradás kényszerét valamikor atyai mestere, akivel a váradi korzón sétálhatott, Horváth Imre is üzeni: „Holdfényben állnak a gesztenyefák:/Itt tartanak szépségük erejével”. Megbűvölten hallgatom, amikor találkozásunk búcsú percében a nyár-éjszaka rettenetébe meredve Arany Szondiját megváltó szenvedéllyel kezdi mondani: „Beborult a csillagos ég felettünk, / Uramisten védd a hazát helyettünk, / Vérünk áldozása, / Életünk fogyása/Hogy ne essék hiába: / Oh  ne engedd, uramisten! / Jutni pogány igába”.
A beborult égbolt alatt Hubay Miklós krudélis mesterként védi a hazát.