Fény-sávok 4. – A Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület nyolc tagjának kiállítása öt osztrák vendégművésszel (11. Budaörsi Fesztivál, Zichy major, 2008. május 7–16.)
Még mielőtt rátérnék a kiállítás elemzésére az érthetőség kedvéért el kell mondani a következőket. Sokan ugyanis nem értik, hogy kerül a csizma az asztalra, hogy mit is takar ez a kifejezés – Muravidék –, s hogy mi is akar lenni az a Muravidék [!] Baráti Kör Kulturális Egyesület, amelynek ráadásul egy nyolc éve megjelenő periodikája, időszaki sajtóterméke is van. Ennek első számában (Muravidék, 2001), a Szlovéniában élő Varga József nyelvészprofesszor, író, költő így határozta meg az Egyesület és a folyóirat célját, működési területét és ars poeticáját: „sokan talán most hallják először ezt a tájegységet jelölő fogalmat. Nem Muraközről van szó, a horvátországi Mura-Dráva közötti térségről. A Muravidék Szlovénia északkeleti részén fekszik, a szlovén-magyar-osztrák hármashatár közelében, ahol mintegy tízezer őshonos kisebbségi magyar él harminc vegyes lakosságú településen”. Majd így folytatja: „a gesztus szinte már csoda, hogy az anyaországban, a Pilisvörösváron 1997-ben megalakult Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület kezdeményez folyóirat-kiadást a határon túli kisebbségben élő etnikai közösségek érdekeit is szem előtt tartva, irodalmi, művészeti és tudományos tartalommal. A kiadók első elképzelése szerint a Muravidék című folyóiratban elsősorban a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület tagjainak írásai látnának napvilágot; magyarországi, muravidéki és németországi szerzők tollából. A világon – az anyaországon kívül – tömbben vagy szórványban élő mintegy 4-5 millió magyar oly keveset tud egymásról: társadalmi-politikai viszonyairól, oktatási-művelődési nehézségeiről, mindennapjaink gondjairól, önként vállalt vagy rákényszerített életviteléről. Úgy vélem, a XXI. század küszöbén, ennek az áldatlan állapotnak meg kell változnia. A magyarságnak szüksége van egymás alaposabb megismerésére és megbecsülésére, önazonosság-jegyeinek a megőrzésére és állandó fejlesztésére, az ősi gyökerekhez való érzelmi kötődésszálak erősítésére és gazdagítására, magyarságtudatának, ha nyelvében már nem is kifogástalanul, de szellemben és lélekben történő szilárd megőrzésére. A Muravidék folyóirat többek között ezeket a magyarságot érintő célkitűzéseket próbálja megvalósítani az irodalom, a művészet és a tudomány sokrétű tevékenységrendszerén belül. Ezzel járulva hozzá a határon túli kisebbségi magyarok sorsának a jobbításához!”
Ugyanennek a számnak az utószavában Ruda Gábor művelődés- és oktatáskutató, alapító tag, elnök többek között így fogalmaz: „A Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület programjaival az országok, népek közötti kölcsönös megértést igyekszik elősegíteni…”.
Majd egy legújabb pályázat kapcsán Győrffy Sándor és jómagam, így foglaltuk össze az egyesület és a folyóirat céljait és eddigi tevékenységét: „a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület azzal a céllal jött létre, hogy a szlovéniai Muravidéken élő magyarok és az egyéb, határon túli magyar közösségek, valamint a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek kultúrájával foglalkozzék, s hogy az öntevékeny civil kulturális szervezetek közötti együttműködést elősegítse. Az egyesület tehát a legkisebb határon túli magyar közösség sejtjéből kiindulva szeretné segíteni a magyar kultúra egységes egészként való megjelenését. Ezért többek között a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület 2001 óta Muravidék címmel kulturális periodikát ad ki a képzőművészet, irodalom és kulturális létformák tárgykörében. Eddig 13 szám jelent meg fekete-fehér nyomtatásban, tartalmilag mindig egy-egy önálló, három-három számot összefogó hívószó-variáció köré rendeződve, amelyeket a borítólapokon a címadásokkal is jelezett, illetve az előszavakban részletesebben kifejtett a szerkesztőség. Tartalmi vonatkozásban irányadó, hogy a kiadványban minden korosztály szerepeljen, tehát a fiatal és fiatalabb szerzők is lehetőséget kapjanak műveik megjelentetésére, aktív résztvevői lehessenek a szorgalmazott párbeszédeknek. Ugyanakkor a lap publikációs alkalmat biztosít a jelentős életművel jelentkező elhunyt, idősebb és a középgenerációs, kevésbé ismert írók, költők, képzőművészek, tudományos kutatók és közéleti emberek számára is.”
A Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület tehát 11 éve van jelen a térség kulturális közéletében, és fejti ki sokirányú tevékenységét. A már említett kulturális periodikán kívül, könyveket és katalógusokat ad ki, saját szerzőivel és alkotóival irodalmi műsorokat, könyvbemutatókat tart, konferenciákat szervez, és kiállításokat rendez, mely manifesztációk között gyakran találkozunk a környező országokból meghívott írókkal, művészekkel és tudományos szakemberekkel.
Figyelemreméltó fejlemény, hogy az Egyesület tagságának mintegy harmada (jelen pillanatban mintegy ötven fő) képzőművész. Ez a képzőművészeti szekció (Győrffy Sándor organizálásával) eddig négy alkalommal szervezett olyan összművészeti jellegű kiállítás-sorozatokat, amelyekhez kapcsolódva, igényes, színes katalógusok is készültek:
– 2000–2001-ben elsősorban a Dunakanyar térségében mutatott be műveket magyarországi és szlovákiai kisebb-nagyobb településeken.
– 2000–2002-ben magyarországi német származású képzőművészek egy csoportjának a műveit állította ki hat helyszínen, többek között Budaörsön a Jókai Mór Művelődési Központban.
– 2002-ben az Európai Unió „Kultúra 2000” programja támogatásával valósított meg egy három országban (Ausztria, Magyarország, Szlovákia), tizenöt helyszínen, fél évig tartó nemzetközi kulturális program-sorozatot Hidak a Dunán címmel.
– 2004–2005-ben Kép-hangok címmel szervezett egy hat részből álló kiállítás-sorozatot 47 magyar és külföldi művész részvételével.
A jelenlegi Fény-sávok című kiállítás-sorozat is egy eddig három helyszínen bemutatott ciklus részét képezte. A résztvevők egyrészt a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület tagjaiból, másrészt Ausztriából kerültek a Budaörsi Tavaszi Fesztivál reprezentatív tárlatára a Zichy-majorba.
A kiállítás anyagát végigböngészve annak két jellemző végpontját fedezhettük fel. Míg az egyik oldalon azokat a műveket találhattuk, amelyek a posztmodern és transzavantgárd művészetszemlélet szellemében az egészen távoli vagy az egészen közeli vizuális tradíciókhoz nyúlnak vissza, s ezeket a képi és tárgyi, régi és új hagyományelemeket mint talált rekvizitumokat egy-egy sajátos, személyes jellegű vizuális nyelvezetben és előadásmódban újítják meg, addig a másik oldalon, bár a művészi magatartásukban és filozófiájukban az előzőhöz hasonló módon a kulturális múltba fordulás a jellemző, inkább a magán-mitologikus törekvésű műveket szedhettük csokorba.
Magyarán a kiállítás egyes résztvevői előszeretettel kalandoznak az ember előtti természeti világ ma is jelenlévő leleteinek a területére, valamint a prehistorikus, azaz az írott történelmet megelőző emberi civilizáció korszakaiba, illetve az írásbeliség határán keletkezett ős- és ókori jelemlékek töredékeinek titokzatos birodalmába, hogy azután ezeket a talált vagy kész-tárgyakat, jeleket a maguk szubjektív módján, a modern művészet eszköztárának ismeretében, a századelőnk világába emeljék.
Johannes Ludescher például Rajnai köveket formáz megtévesztően tökéletes módon színezett papírból. Tökéletes technikája révén olyannyira trompe-l’oeil vagy pszeudo, azaz szemfényvesztő valóságok ezek a folyó koptatta, emberfejnagyságú, falon függő ovális és gömbölyded kavicskoponyák [meg az a falnak támasztott hatalmas hasított kőobeliszk (Kő No 115)], hogy még akkor sem akarunk hinni halló és tapintási érzékszerveinknek, amikor megkocogtatjuk őket az ujjunk begyével és azok üresen és tompán kocogni, kongani kezdenek. Felfogása a mi Pauer Gyulánk ún. pszeudo művészetére emlékeztet bennünket, amely irracionális biztonsággal foglalja el és tölti ki a fizikai, a természetes valóság helyét.
De a kő, jobban mondva a szikla a főszereplője Csorba Simon és Ady József (1950-1991) hatalmas vásznának is, amely egy a Balaton északi partja fölött található, He-gyestű nevezetű bazalt sziklameredély többnyire hengerekkel történő frottázsolásából, azaz átdörzsöléséből, levételéből ered. Ők ezt az ég felé mutató, súlyos tehertételként ható, hatalmas transzcendens motívumot találták meg maguknak önátminősítő, önátalakító szándékuk fizikai próbát is jelentő kifejezési eszközeként. S hogy gesztusuk mennyire nem volt légből kapott ötlet, drámai módon igazolja az Erdélyből épphogy csak áttelepült (1990) Ady József képzőművész tragikusan korai halála is.
Georg Lebzelter Lapidarium című háromrészes műve is a kövek természetével foglalkozik, hiszen a címbéli latin kifejezés kőtárat jelent. Az ő munkái azonban egy olyan esztétikai dimenzióba emelik át a kisebb-nagyobb kőlapok és kőtömbök (a litókövek?) világát, mely lenyomatoktól azok szinte éteri lebegésbe kezdenek a lenyűgözően perfekt színfelületek összemontírozott áttűnései által. A kő mint materiális térbeli fogalom átfordul egy rétegzetten sík- és filmszerű, légiesen anyagtalan természetfölötti létbe. A profán megjelenés itt is szellemi tartalommá alakul.
Monika Ludescher már a prehistorikus és historikus világok határain keletkezett mágikus rúna és rovás írásjelek, kezdetleges, mégis univerzális jelentéssel bíró képírások, primitív sziklarajzok és a régészeti leletekként előkerült prekolombiánus templomépület-alaprajzok világát gyűjti, kutatja, vizsgálja és ülteti át a szabadon lógó, kétrétegűen varrott, finom tónusokkal dolgozó színes textilképeinek műfajába (Mezolit jelek; Krétai írás; Angol sziklarajzok; Mexikói templom).
Az ő világával bizonyos értelemben rokonítható Mayer Berta más eszközökkel létrehozott, de ugyancsak szabadvásznas Térkép 2005 és Térfél című munkája. Az első esetben például a művésznő, mintha a mai nyomtatott latin betűknek szinte a szétesés és a felismerhetetlenség határáig felnagyított, kettőzött vonalrendszeréből rajzolná meg, alakítaná ki a maga személyes, égből szemlélt, felülnézeti országának térképrészletét, s annak egy sajátos léptékű és jelrendszerű domborzati képét. A vásznon itt-ott fel is fedezhetjük ezeket a betűjeleket.
Végh András Zarándoklat című, szintén szabadvásznas képén, ugyancsak primordiális, ősi alapokon nyugvó, kezdetleges, primitív, mégis egyetemes jelentéskörű, légüres térben lebegő, zsúfolt jel-és ábrakészletet használ. Szubjektív módon átírt, alanyi anyanyelvű, jegyzetelő műve bizonyos értelemben összeköthető a gyermekrajzok és a graffitik, a falfirkák egyszerű, szókimondó, mellérendelő, tehát azonos értékű hangsúlyokat hordozó világával is.
De a Rokokó mennyezet című munkáiban még Martina Funder is megtalálja azokat a közelmúltunkban gyökerező, girlandos, virágfüzéres, koszorús falfestészeti díszítőmotívumokat, amelyeket rajzosan könnyed és gyors ecsettechnikájával a mai falfirkafestészet irányába mozdít el. Diptichonjával mintha azt sugallná, míg a rokokó művészet graffitije a díszítő falfestészet, addig a mai kor anonim rokokója a falfirkafestészet. Sőt, még a Disznó és a marha, valamint a Lovasiskola című ironikus alkotásainak is van némi köze a kőhöz. Jobban mondva a kő utánzatához, a stukkóhoz mint talált figurális díszítő motívumhoz. Ez esetben a kiemelés laza, ám nosztalgikus gesztusával egy elmúlt, halott világot kíván feltámasztani, az élők birodalmába visszahozni.
Berei Zoltán Fegyver című szintén szabadvásznas kollázsképe, vagy még inkább egy szétoperált rendőrségi vagy katonai oktatókönyv egyenként kitépett lapjaiból és egy szétszaggatott terepszínű katonai trikó cafatjaiból álló táblakép méretű lettrista protest műve mondanivalójában már nagyon is a mához kapcsolódik. Ennek felismerésében segít bennünket az a tény is, hogy a művész a nyomtatott szövegoldalak sorait anti militáns ellencenzúrájának következetes gesztusaként grafittal vagy fekete krétával vastagon áthúzkodta, a fegyver szót azonban a bekarikázás kiemelése által mindenütt kiemelte. A Gerinc I-V. című metaforikus ceruzarajzaival is, mintha a gerincesség eszmei-erkölcsi problémakörét járná körül finoman, esztétikusan, félabsztraktan. 
Günter Egger Lemezborítója és Kelito című két nagyméretű vászna egy a közös osztrák–magyar közelmúltunkon kihívóan ironizáló, nosztalgiázó hangulatba visz bennünket. Mindkét mű szöveges és képi ikonográfiája – tudniillik Emmerich Kalman (Kálmán Imre) Die Csárdásfürstin (Csárdáskirálynő) és Gräfin Mariza (Marica grófnő) feliratú lemezborítója és a Kelito csokoládé kereskedelmi megjelenítése, ha tetszik emblémája, és annak egy rafinált szögben megfestett, beköttetett albuma (erről tanúskodik a könyv gerincén olvasható felirat is) – nemcsak pusztán a talált vagy kész-tárgyakat precízen lemásolni tudó és pontosan ábrázolni képes művészi öntudat öncélú megnyilvánulása, de az egykorvolt kultúr-manifesztumok kacagtató felemlegetése is egyben.
De még Czirok Ferenc a Béke üzenete és az Elvonuló üzenet című olajképeinek is van némi köze a kövekhez. Ugyanis mindkét festmény olyan, mintha egy-egy félbevágott, lecsiszolt, fénnyel átitatott színes kristály vagy ékkő lenne.
Azonban Lovász Erzsébet Pásztorok – szubjektív ikonok I-VIII. című, nyilvánvalóan a bibliai történetekre és példabeszédekre visszavezethető, a közösségi és a személyes átélést is lehetővé tevő, bensőségesen emblematikus és lírai sorozata, nemkülönben Pécsi Sándor A szétszaggatott, A parazita és a ragadozó, valamint a Spirituális forradalom című mágikus, samanisztikus vonásokat viselő fafaragványai és térberendezése, illetve Péter László Sámánállatok I-II. jelölésű linóleummetszetei és a Sámánvadász megnevezésű, hasonló szellemiségű és alapállású installációja már a szakrális kánonokat feszegető, az egyéni és a közösségi lét lényegi kérdéseivel foglalkozó, az archaikus mítoszokat is felhasználó egyéni mitológiák körébe sorolandók.    
S hogy miért éppen Fény-sávok volt e kiállítás címe, arra csak a művekből kihámozható távoli képzettársítások és a beléjük rejtett közvetett utalások adhattak, adhatnak választ az érdeklődőknek.                 
     
FIGURA – a Magyar Festők Társasága nyolc tagjának kiállítása a váci Curia Galériában (Curia Galéria, Vác, 2008. május 2. – június 2.)
A figura latin kifejezés. Általában alakot, alakzatot, formát, tárgyat, idomot értünk rajta. Amikor a művész figurál, akkor valamit alakít, ábrázol, megmintáz, elkülönít, létrehoz. A figurális művészet tehát ábrázoló, formaadó művészetet jelent. Így a figurativitás eszközeivel élő, a figurativitás szempontjait valló alkotó figurált figurákat teremt. Ilyen alapon azt is mondhatnánk, hogy minden valamirevaló művésznek megvan a saját figura etimologicája, azaz alakjainak és formáinak alapalakzatokra és alapformákra visszavezethető alak- és formafejtései vagy megfejtései, sőt még inkább mag-sejtései és megsejtései.
A Curia Galériában kiállító nyolc alkotónak tehát a figura szó a modus vivendije, az élés módja, a léthez való alkalmazkodása, de az (együtt)élés módozata, vagyis a közös nevezője is. Amúgy minden, ami ebből az alapállásból származik alaposan, és karakteresen, mondhatni nyolcféleképpen eltér bennük. Jelen esetben a skála a naturalizmustól a neo primitivizmusig, a sejtelmességtől a célzatosságig, a meseszerűségtől a jelképiségig, a leíró jellegtől a metaforikus tömörítésig terjed.  
Mindnyájan a Magyar Festők Társaságának tagjai, négyen azonban – Csillag Nagy Balázs, Koltai-Dietrich Gábor, Németh Árpád és Orvos András személyében – a Váci Alkotóművészek Egyesülete Új Szalon néven alakult csoportjának alkotói, akik vendéglátói minőségüknél fogva csak egy-egy képpel szerepelnek a tárlaton. Míg a vendégek, Incze Mózes, Lovász Erzsébet, Lóránt János Demeter és Turcsányi Antal természetesen több képpel jelennek meg a kiállításon.
Vizuális eszköztárában, felfogásában, ábrázolásmódjában talán Csillag Nagy Balázs (1969) Teremtetlenek (értsd: emberszerű lények!) című munkája képviseli az egyik pólust, hiszen elvonatkoztatása, azaz absztrakciója egy olyan leegyszerűsített (metaforikus értelemben veendő) szótag- vagy betűkészleten alapszik, amelynek lényege a szánt szándékkal gyermeki vagy primitivista módon húzogatott, sík- és rétegszerűen halmoztatott, szőnyegszerűen szőtt rajzos ecsetvonásokban rejlik. Ezek a szálkás, cikcakkos vagy körkörös mozgású, vastag és ritmikus festékvonalak kirekesztve a teljes színkép színeit és keveredési lehetőségeit csak a fekete-fehér-szürke skáláját használják, ily módon erősítve meg bennünk azt a sejtelmet, hogy tulajdonképpen minden ábrázolás absztrakció, azaz mű (!) valóság. Tehát az elsődlegeshez, a fizikaihoz, a teremtetthez, az élőhöz, a természeteshez képest minden kép csak index, ikon vagy szimbólum jellegű, anyagi vagy szellemi hangoltságú, második vagy többedik vonalú, ember teremtette, mesterséges valóság. Csillag Nagy műve már majdnem imago dissimilis kategóriájú, azaz már majdnem (semmire) nem hasonlító, a valóságosat inkább zajosan és harsogva jelző, mint aprólékosan másoló, a feje tetejére állítva is értelmezhető, absztrakt kép. 
Ezzel szemben Orvos András (1939) Figuráció című festménye egy nagyon is más felfogású, ábrázoló jellegű, a részletező naturalizmusa által már-már metafizikussá váló kép prototípusaként értelmezhető. A művész némi öniróniával, s ugyanakkor egy kis trecentós felhanggal, középkoriasan szenteskedő ízzel egy homogénnek mondható vörös háttér előtt, hátulról mintegy tükörből nézve alkotja meg „továrisi konyec” felfogású, rövid hajú, őszes tarkóját, piros-fehér aprókockás ingbe bújtatott nyakát s vállát néző, hermetikus pózba merevített, valóságon túli dimenzióba vezetett, digitálrealisztikus, világi önarcképét. De a hajszálvékony ecsetvonásokkal, mikroszkopikus részletességgel feltérképezett fej hajhagymáinak galaxisszerűen szétterülő hajszálai, s az ingnyak hátul elhelyezett, fehér szorítógombja a száraz, puszta anyagszerűségen, a tiszta műgondon és a valósághű tolmácsoláson túl már valami másról is szólnak nekünk: történetesen a közelmúltban gyökerező jelenkorunkról, valamint az egyénbe csomagolt egyetemes ember esendőségéről és kiszolgáltatottságáról, s annak személyes méltóságáról és megismételhetetlen mivoltáról.
E két ábrázolási pólus közé kellene helyeznünk Turcsányi Antal (1940) Fekete szesz, Próbatétel, Arckép és Profán című munkáit is, mivel ezek valahol félúton helyezkednek el az organikus és geometrikus, a figuratív és nonfiguratív ábrázolási formák között. Ő mint egy állandóan átalakítható szubjektív elemi rendszert képes felfogni, fragmentumaira bontani, szétszedni majd keverék módon mindig újszerűen összerakni a növényi, állati, táji, természeti, mértani és tárgyi formákból álló, a szó szoros értelmében színjátszó felületekből álló tarka emberi világot. Különös képi létfilozófia ez! Nem véletlenül választotta egy 1990-es kiállításának mottójául Empedoklész ókori görög bölcselő Tisztulás című, csak néhány töredékben fennmaradt ötezer soros költeményének egyetlen mondatát: „mert én egykor voltam már fiú is, leány is, bokor, madár és tengeri néma hal.” Empedoklész úgy gondolta, hogy a szeretet és a gyűlölet mozgatja a világot, s hogy a létező dolgok nem pusztulnak el. „Ezek között vergődik a lélek, amely csak 10000 évnyi tisztulás után szabadulhat az »öröklét nyűgétől«” – ahogy Szegő György fogalmazta Turcsányival kapcsolatos 1989-es datálású kommentárjában. Turcsányi Antal számára az alkotás egyben a teremtés szinonimája is. S. Nagy Katalin így idézi őt Az elveszett nemzedék című írásában: „világunkat számtalan rejtett törvény alkotja, és a törvények metszéspontján jelenik meg a látható, tapasztalható produktum. Az ember képes e törvények megsejtésére, új metszéspontok létrehozására, így alkotásra is”. 
Azután itt vannak azok a festők, akik álombéli világokat, sejtelmekkel teli létállapotokat, nyíltabb vagy rejtettebb képes beszédeket, metaforikus helyzeteket, példázatszerű talányokat ábrázolnak és alkotnak.     
Incze Mózes (1975) például az Átlépő, Lebegő, Tájterítő és a Tűztakarók című munkáival valóban átlép a tapasztalati világból a tapasztalaton túli érzések érzékivé tett birodalmába. Egyáltalán festészetének minden fikciószerű történet-sűrítménye, minden íze és porcikája nem a dolgok és jelenségek anyagi univerzumát, földhözragadtságát, hanem azok légies természetét, szellemi mivoltát hangsúlyozzák. Látomásos festészetének irracionális elemei mint páraszerű érzéki csalódások, mint fata morganák emelkednek s olvadnak át a képek valóságosnak tűnő, éteri szövetébe. A költői fantázia, az átérző látás, a metaforikus gondolkodás lépten-nyomon megcáfolják a természet, a gravitáció törvényeit, s egy olyan világba helyezik a nézőt, amelynek földöntúli, természetfeletti mivolta első látásra fel sem tűnik számára, mert látszólag egy ízig-vérig természetelvű táj- és életképfestészetet lát megnyilatkozni a vásznakon. A fizikai és metafizikai, az anyagi és szellemi lét határain delejező, tündérkedő konkrétumok és szimbólumok azonban az időtlenség titokzatos és mélységesen mély dimenzióiba csalják az embert, és szinte észrevétlenül, lélekkel telt, archaikus utazóvá alakítják őt.            
Németh Árpád (1941) Apocalipsis cum figuris című, legalább két összeolvadóan sejtelmes arcban felderengő, látomásszerű, a végítélet gondolatával és eljövetelével foglalkozó, a Jelenések könyvének érzés- és lélekvilágával nyilván nem ok nélkül kacérkodó művében, amely egy több darabból álló sorozat részét képezi, szinte teljesen elfátyolozza, rémisztő, sötét és bevérző ködképpé teszi vizionáló emberfejét. Ebben a hosszúra nyúlt drámai pillanatban a szembenéző tragikus arc mögül –, amely talán a festő, sőt mindnyájunk alteregójaként is értelmezhető – elősejlik egy fél arc, amely a misztikus jóslatok megjelenésének irányába tartja, valósággal kényszeríti a látásra a főszereplő félig csukott, a látnivalóktól megrettent tekintetét. Mintha egy esőáztatta festékes üveglap mögül nézne ránk a figyelmeztetőleg ható, minden egyes ember szeme közé néző tükör-jelenet, s a festék szétkenődik, elfolyik az egymásra íródó könnyes arcokon.              
Lovász Erzsébet (1954) Juhok és Pásztorok – Szubjektív ikonok című sorozatának darabjai, jelen esetben a Pásztorkéz, A jó pásztor, a Napút-pásztor, az Iker pásztor, az Alvó pásztor és az Imádkozó pásztor sem realisztikus életképek, sokkal inkább olyan biblikus fogantatású vizualizált példabeszédek, jelképes festői cselekedetek, szimbolista örömhírek, amelyek a nyáj juhainak és jó pásztorainak szereptaglalásaitól az élet mágikus jobbá tételét remélik. A téma magán-mitologikus tálalása tehát nem zárja ki annak közösségi, kultúrtörténeti, s esetleg aktuálpolitikai vonatkozásait sem. Tudniillik „a jó pásztor életét adja a juhokért” – olvashatjuk János evangéliumában, s a jó pásztor ismeri az övéit, és az övéi is ismerik őt, „s aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másunnan hág be, tolvaj és rabló”. Lovász belehelyezkedő, beleélő magatartása lírai természetű, sűrű levegőjű, jelképi értelmű és erejű képkivágásai és képösszevonásai a jelenkori magyar képzőművészet azon vonalához tartoznak, amelyet „új érzelmességnek” nevezhetnénk, s amelynek markáns rokonképviselőit például a BLOCK csoport egyes alkotóiban találhatjuk meg.
Koltai-Dietrich Gábor és Lóránt János Demeter esetében a figurációnak egy-egy újabb, az iróniát, vagyis „az igenbe rejtett nemet”, a groteszkséget, a lírába csomagolt szociológiai és antropológiai érdeklődést, vagyis az életvalóhoz kapcsolódó kötődést mint ihletforrást fedezhetjük fel elmesélő, elbeszélő jellegű, szürrealisztikus felhangokat is hordozó művészetükben.      
Koltai-Dietrich Gábor (1964) Jancsi és Juliska című, az enkausztika technikáját mesterien alkalmazó képének forrása valószínűleg valamilyen meseillusztráció vagy családi fotó lehetett. Eljárása, mely szerint igyekszik eltüntetni a felkarolt, rendszerint a hétköznapi életből kiválasztott, kivágottan kiemelt emberi vagy tárgyi motívumokat, bizonyos értelemben hasonlít Németh Árpád módszerére. Az ő viaszfestéses eljárása azonban más mélységet, s ezáltal egy líraibb, melankolikusabb, szomorkásabb, borongósabb, nosztalgikusabb hangulatot képes adni a dolgok velejének. Szinte a szó szoros értelmében a velejének, mert a tónusosan áttetsző viaszrétegekben úgy jelenik meg a derengésből elősejlő emberpár, mintha egy lézersugárral átvilágított hologram háromdimenziós negatívjának fénnyel átitatott térhatású képét látnánk.              
Lóránt János Demeter (1938) a Hajótöröttek, a Partra vetett, a Műértő és a Folk music című mű együttese méltán vall mesteri módon a festő közismert emberi és társadalmi érdeklődéséről, szülőföld- és környezetszeretetéről, humanizmusáról, moralizáló hajlamáról, ironikusan humorizáló vagy szomorkásan bölcselkedő életszemléletéről, egy sajátos látásmódot tükröző, a karikírozó torzítást végletesen és leleplezően alkalmazó, jellem- és helyzetmegragadó képességéről. Életképszerű műveiben az egyik oldalon, bár van némi adomázó, szórakoztató jelleg, ezek mégis többek ennél: szín és formaviláguk, hangulatfestő erejük, sűrítményszerűségük, pontos látleletszerűségük, őszinte, keresetlen kifejezőkészségük van. Festményei méltán rokonai Csontváry Kosztka Tivadar, Tóth Menyhért vagy Földi Péter képeinek.