Az utolsó zuhanyzás

Fel a kezekkel, mondta anyám, én pedig égnek lendítettem mindkét karom, s lehúzta a trikót is rólam. Valamiféle ládán álltam a fürdőszobában, talán szennyesláda lehetett, azon vetkőztetett esténként. A fürdőszobának két ajtaja volt, egyik az előszoba felől, másik az egyik szoba felé, s minthogy a szobák is mind egymásba nyíltak, gyakran kergetőztünk nővéremmel körbe-körbe, vagy háromkerekű biciklimmel száguldoztam át a fürdőszobán. De ekkor jól be volt csukva mindkét ajtó, nehogy megfázzak, anyám pedig megtekerte a kád fölött a meleg vizes csapot. A gázbojler alján magányosan hajladozó, kicsi láng körül tűzvihar keletkezett, a bojler hangosan azt mondta, hogy dubb, aztán a lángok szabályos körbe rendeződtek, mintha egy görög táncegyüttes dülöngélt volna jobbra-balra, középen pedig ott állt az addig magányos gyújtóláng, de most már úgy, akárha ő lenne Jézus, az ember fia. Bemásztam a kádba, anyám a kislavórból beszórta a vízbe a műanyag katonáim és indiánjaim seregét, de addig nem kezdtem el játszani, amíg nyakig le nem tudtam bújni a forró vízben, aztán addig maradtam, míg az általam kedvelt katonák és indiánok le nem gyilkolászták az általam nem kedvelteket. Nem néztem durva filmeket, de történeteimet, melyeket gyakran megismételtem, vagyis újrajátszottam, nem mertem volna elmesélni a szüleimnek. Ők csak nézték, ahogy fekszem a padlón, tologatom a matchboxaimat, s nem tudták, hogy a Szájmon Templár által vezetett versenyautó most ütötte el a fő gonoszt, de úgy, hogy a teste rázuhant a száguldó autó szabadon lévő hátsó tengelyére, ami feltekerte, majd péppé darálta, s mikor Templár megállt, egy masszát látott a hátsó tengelyen. Ha anyámék este elmentek valahová, nekem rendszeresen azt mondták, hogy szimpóziumra, nagyon meg is lepődtem évekkel később, hogy tényleg van ilyen, olyankor nagyanyám fürdetett, és talán jól emlékszem, hogy néha keresztbe tett egy deszkát a kádon, és letett rá egy bögre tojásos kakaót szívószállal, ami remekül habosodott, ha a szívószálba belefújtam. Tévénézéskor is jött a kislavórral és egy mosdókesztyűvel, megmosta a kezem, aztán hozta az uzsonnát, és utána az ecetes fejes salátát, amiből legjobban mindig a maró ecetet szerettem kiinni. Nővéremmel, aztán öcsémmel is nagy kedvenceink voltak nagyanya süteményei, édességei: a lekváros linzer rácsos tetővel, a manduláska, vékony sós tészta manduladarabokkal, a citromos és csokis parfé, és a medveköröm, ami a század elejéről és a világ végéről idekerült karmot utánzó formába öntött főtt csokit jelentette – máig emlékszem az ízére, hiába nem fogok már soha beleharapni. Azt utáltuk, hogy a csirke ki van kötve lábánál a konyhaasztal lábához, és a mi lábunk alatt kering, amíg reggelizünk, és amíg nagyanya délelőtt el nem vágja a torkát. Ahogy nőttem, újabb kedvenceim is lettek, a Felvidékről származó cseresznyés gombóc reszelt sajttal, a resztelt máj galuskával és lecsóval, és a paprikás rétes, amiről az egész országban senki nem tudott és nem is tud máig, általában a mákos vagy almás rétes megmaradt széléből készült, vagyis a legjobb részből, ahol vastagabb a tészta, és hogy kevés volt belőle, külön megemelte az értékét, egyébként csak sima rétestészta volt, bévül sózva, borsozva, paprikázva, de annyira jó volt, apám is annyira szerette, hogy lehet, megpróbálok egyszer csinálni egyet, így sok év után. Vissza a kádba: mert valami mindig oda vonzott! Nem a hidroterápia volt az. Sokáig azt hittem, hogy maga a fürdés élménye, míg egyszer Széplakon a víz fölé nyúló stég forró deszkáin feküdve meg nem éreztem ugyanazt a boldogító és megnyugtató érzést, amit zuhanyzás vagy a kádban való fürdés közben. Égetett, húzta össze a hátamon a bőrt az erős napsugárzás, mellettem ötpercenként ült föl egy-egy nő, és kérte meg a férjét, hogy a tizennyolcas faktorú naptejjel kenje be a hátát. Sokkal később olvastam egy mondatot, amit Ottlik Géza írt: Kánikula kell nekem, tomboló, mértéktelen nyár. Nahát, nekem is az kellett: a forróság. Amit a nyár megadhat ugyan néhány hétig, tóparton vagy tengerparton, de aztán csak az otthoni fürdővíz marad. Sokat nem foglalkoztam vele, hogy mi lehet e vonzódás oka, télen talán az, hogy egyszerűen fáztam, de mégis, ezen túl is kellett, hogy legyen valami mélyebb értelme. A magzatvíz melegének imitálása? A nyári forróság utánzása és csökkentett minőségben való átélése? A szűk erek kitágítása, a keringés felpezsdítése? A melegségben mindig ott lakó békesség iránti vágy? Az ellazulás öröme? A zubogó víz zaja, ami elnyom minden más hangot, a magány élménye a család közelében? Nem tudom egyikre se azt mondani, hogy ez az. Lehet, hogy mind az, és még más is. A kétfelé nyíló fürdőszoba kádja fölött, úgy emlékszem, volt egy falra szerelt zuhanyrózsa. Én biztos, hogy sohasem zuhanyoztam ott, de szüleim, nagyszüleim talán igen, hiszen eljön az idő, mikor az ember két lábra áll a fürdőkádban, és többé nem engedi tele, legfeljebb nagyon ritkán, hiszen nincs is rá ideje. Általános iskolás korom vége felé már velem is csak elvétve fordult elő, hogy fürödtem, de negyven túl is megesett, mikor összefagyva és a fáradtságtól az összeeséssel küszködve értem haza, és biztos voltam benne, hogy álltányi erőm sincs a zuhanyzáshoz, teleengedtem a kádat, a régi kisszékre tettem egy pohár bort, és elnyújtóztam a vízben, nyakig. A fürdés és a zuhanyzás jelentős különbségéről, igaz, a mondanivalót tekintve kissé más probléma felől közelítve a kérdéshez van egy vers, ami egyáltalán nem olyan, mintha Tóth Árpád írta volna, pedig ő, 1912-ben, Zuhany címmel. Vígan rikkant a Pasics, a Pasics: / Monarchia! rendre sohse / Utasics, utasics! // Szerb térdeken kivirágzott a retek, a retek, / Én csak mindig kikötőcskét / Szeretek, szeretek! // Szerb homlokon retekből nő a redő, a redő, / Nem ártana egy tengeri / Feredő, feredő! // De a fránya nagy hatalom mind irigy, mind irigy, / Így szólanak: a tengertől / Elerigy, elerigy! // Bánat árnya Pasics retkén átsuhan, átsuhan, / Opasno je, ez nem fürdő, / Csak zuhany, csak zuhany! Aztán a csak zuhanyt is megszokja az ember, ha szerb, ha magyar, a lényeg, hogy ömöljön a forró víz a karra, lábra, hasra, hátra, vállra. Támadt néhány bonyodalmam a zuhanyzás iránti olthatatlan vágyamból. Az első még kisiskolás koromban, mikor a szüleim beírattak egy neves úszóedzőhöz a Testnevelési Főiskolára, hogy tanítson meg úszni. Általában elég későn lehettek az órák, vagy elég tél volt már, mert sötétben jöttem ki mindig az uszodából. A remek edző üvöltött velem, de valahogy kibírtam a végéig, aztán rohantam a zuhanyzóba. Senki sem volt ott, csak én. Megnyitottam a csapokat, és boldogan álltam a rám zubogó víz alatt. Valószínű, hogy csaknem fél órát, mert egyszer csak igazán teli torokból üvöltve tépte föl a zuhanyzó ajtaját a híres edző, és kilátásba helyezte, hogyha két perc múlva nem állok felöltözve a bejáratnál, akkor bezárnak a portással az uszodába. Persze nem zártak be, csak rossz volt abbahagyni a zuhanyzást. Ugyanezt úgy tizenkét évvel később is megismételtem, amikor a tornatanárom, a katonás, kemény és az igazságtalanságtól kevéssé tartó Csoszor benevezett egy nyolcszáz méteres síkfutásra. A pesti oldal távoli részén elterülő pályánál találkoztunk, átöltöztem, Csoszor szólt, hogy mikor kezdjek el melegíteni, odaadtam neki az órám, aztán elindultam a nyolcszáz méteren. Ne nézz hátra, csak lépegess, lépegess! – hallottam Csoszor hangját, lépegettem is, de nem túl nagy eredménnyel, mert csak negyedik lettem. Lihegtem egy darabig, Csoszor megpaskolta izzadt hátam, amit az iskolában soha nem tett volna meg, aztán elmentem zuhanyozni. Álltam a víz alatt, és gondolkodtam a futáson, azon, hogy a többiek biztosan rendszeresen futnak, és külön készültek a mai napra, és mindenféle máson. Úgy gondoltam, Csoszor már rég hazament, hiszen idefelé se együtt jöttünk. Mikor már elég idő eltelt, elzártam a csapokat, megtörölköztem, fölöltöztem és kiléptem az öltöző épületéből. Csoszornak egészen vörös volt a feje, láttam, hogy üvölteni se bír, csak tartotta a kezében az órámat, és rángott a szája. Akkoriban jöttem rá, hogy nemcsak a forró víz élménye, hanem a gondolkozás lehetősége is ott vár a zuhany alatt. Becsukom az ajtót, kinyitom a csapot, és a zuhanyból a zománcra hulló víz zajában már biztos, hogy nem hallok kintről mondatokat, melyeket föl kellene fognom, olyan, mintha saját szobám lenne, csak jobb annál is. Tényleg sok számomra fontos gondolat, terv született meg így, meztelenül addig állva a kádban, míg ki nem fogyott a bojlerből a meleg víz. Egyik nyáron megbeszéltünk egy találkozót barátaimmal Firenzében. Én egy romos Zsigulival utaztam és a feleségemmel, ők vonattal járták be Olaszországot. Firenzéből aztán együtt mentünk föl Ravennába, ahol olyan hideg volt, mintha ősz lett volna. A campingben alig állt egy-egy sátor, legfeljebb lakókocsik, de nagyrészt üres volt, mert az fel sem merült, hogy a hörgő tengerben fürödni lehessen. Miután fölvertük a sátrainkat, Tóbiás barátommal, dideregve a zuhanyzóbódékat kerestük fel. Csak egy kétméteres deszkafal választott el egymástól két zuhanyzófülkét, úgyhogy a víz alatt elkezdtük mesélni egymásnak addigi olaszországi élményeinket, aztán összegeztük megfigyeléseinket, előbb-utóbb betette a lábát a zuhanyzófülkébe a művészettörténet és a filozófia is, majd jóval később a feleségem is, aki már nagyon keresett minket, és biztos volt benne, hogy inni mentünk. A munkám egy időben sok utazással járt, talán két éven át rendeztem egy olyan műsort, amivel csaknem hetente indultunk a határon túlra, azt nem tudom már megszámolni, hányszor járhattam Romániában, de azt tudom, volt olyan esztendő, mikor ötször voltam Rómában. Legtöbbször, szegény produkciók nem bírták volna másként, egy szobában kellett aludnom operatőr barátaimmal. Elviseltük egymást, csak mindig reggel jött a baj. Emlékszem, András megdöbbent arcára, mikor római szállásunkon benyitott utánam a fürdőszobába. Mi van itt, csőtörés, kérdezte. Nincs zuhanyzófüggöny, válaszoltam. A legtöbb helyen nem volt. Még alig voltunk a romániai diktátor halála után, mikor egy forgatáson igencsak lepusztult hotelszobát találtak nekünk Kolozsvárott. Egy ideig csak álltunk a közepén, aztán Tamás benyitott a fürdőszobába is. Papucsos a zuhanyzó, kiabálta bentről. Aztán lezuhanyoztam, majd Tamás is bement pizsamanadrágjában, hogy fogat mosson. Bassza meg, kiabálta, és kiugrott az ajtón. Nagy, vizes mackólábnyomokat hagyott a sosem porszívózott padlószőnyegen. Láttam, hogy átázott alul a pizsamája. Tévedtem, mondta, nem papucsos, hanem gumicsizmás. Egy másik Tamással azt terveztük, hogy még sötétben fölmászunk a Bálványos vár romjaihoz, hogy a napfelkelte fényeiben vehessük fel. Azt hiszem, már azt kívánta a fürdőszoba ajtaja előtt ülve, kamerával a lába között, a statívra támaszkodva, hogy fulladjak meg odabent, akkor legalább ő elindul fölfelé, s talán föl is ér még napfelkelte előtt. De aztán fölértünk púpos fejjel, mert kísérőnk nem tudott három ember elé világítani egyetlen lámpájával, így elég sűrűn vertük be a fejünket az utunkba álló fák törzsébe. Sanyi, akivel a legtöbbet voltam együtt külföldön, egy szobában, néhány év után azt mondta, hogy egy megállapodást szeretne kötni: hadd zuhanyozzon mindig ő előbb, s aztán ígéri, az ágya szélén ülve megvár, nem megy addig reggelizni, míg kész nem vagyok, lehet, hogy még alszik is egy kicsit. Csak Londonban volt kellemetlen, mikor egy két ágy méretű szobában laktunk, ráadásul benne is volt a két ágy, úgyhogy a táskáinkat alig tudtuk letenni a földre, a fürdőszoba pedig egy egyajtós szekrényre hasonlított, amibe bepakoltak egy zuhanyzótálcát, egy mosdót és egy klozetet. Akkor már kevesebbet utaztam, hivatalnokként dolgoztam, de éppen értelmetlenül: tudtam már, hogy el fogják küldeni a munkatársaimat, és egymás után megszüntetik a műsorainkat is. Annyi maradt a feladatom, hogy e-mailben, telefonon vagy személyesen megmondjam annak, aki még műsort akart volna készíteni, és az értékeivel, a halaszthatatlanságával érvelt, hogy nem. Nem volt jó feladat nekem, akit inkább az alkotómunka érdekelt, de fizettek érte. Viszont a sörivás már nem a kirándulások, vagyis a külföldi forgatások örömteli szórakozása volt, hanem mindennapos gyakorlat. Londonban még hajnal előtt fölébredtem Sanyi mellett. Arra gondoltam, hogy megiszok egy dobozos sört a fürdőszobának nevezett szekrényben, s akkor majd biztosan elalszom újból. Igyekeztem csöndesen föltúrni a táskámat a Guinness sörömért, aztán átmásztam Sanyin, bemásztam a szekrénybe, lecsuktam a klozet fedelét, leültem, fölpattintottam a sör zárját, aztán kiejtettem a kezemből. Meleg is lehetett, de az eséstől is hirtelen fölhabzott, ömlött szét a kövön, és nem volt felmosórongy. A vécépapírral töröltem föl valamennyit, de nem tudtam mind, mert abból is kevés volt. Persze nem adtam fel a harcot, kimásztam a lucsokból, és előkotortam egy másik sört, aztán aludni tértem, szegény Sanyi pedig néhány óra múlva elsőként mehetett zuhanyozni a lucskos kövön át, a szekrénybe zárt sörszagba. Akkor már rég cukorbeteg lehettem a rosszul működő hasnyálmirigyem miatt, csak nem tudtam, mert évek óta nem jártam orvosnál. Anyám beteg lett, tudtuk, hogy előbb-utóbb meg fog halni. Egyre kevesebbet ettem, végül semmit sem. Mikor meghalt, másnap még levonatoztam Kecskemétre a fiammal, ahol a könyvtárban kellett bemutatnunk a mesekönyvünket, aztán még átvittek Ladánybenére, és ott is. Aznap estétől, hogy nem volt több efféle, fontosnak tartott feladatom, egyre rosszabbul lettem, néhány nap múlva járni sem tudtam, és gyakorlatilag valami lázálmos állapotba kerültem, végül nem érzékeltem már, csak rövid időkre, mi történik körülöttem. Az ágyból láttam, hogy anyám és apám az ablakon túl lebeg, mint Chagall hegedűse, csak kicsit ferdén és kissé túl magasan, mert le kellet hajolniuk, hogy láthassanak engem. Szörnyű messzire vitt a szirénázó mentőautó, a kórházban pedig ámultak, hogy mitől élek? A 4 és 5,5 között normális vércukorszintem 30 fölött volt, már nem emlékszem, pontosan mennyi. Néhány napig csak feküdtem, aztán, mikor már nagyon kellett, megpróbáltam leszállni az ágyról, hogy megkeressem a mosdót, mert persze az nem tartozott a kórteremhez, a folyosón volt. Ahogy föl akartam állni, elvágódtam a két ágy között. Aztán jött a feleségem, felsegített az ágyból, kitámogatott, elvégeztem a dolgom, aztán ahogy ez évtizedek óta szokásom volt, mondtam, hogy akkor most le is zuhanyoznék. A vécét csak egy mosdó választotta el a zuhanyzótól, akárcsak Londonban, akkora volt az egész, de legalább a klozetnak volt külön ajtaja. Világos volt, feleségem barna szeméből is láttam, hogy nem tudok lezuhanyozni, hiszen egyedül nem állok meg két lábon, őt meg mégse fürösszem meg ruhástul. Viszont volt ott egy fémvázas, műanyagpárnás szék, amit Kata, amíg a mosdóba kapaszkodtam, betett a zuhanyzóba, aztán levetkőztetett, és leültetett rá. Ez jó megoldás volt. Az esés legkisebb veszélye nélkül tudtam magamra öntözni a meleg vizet, ami kimondottan nagy öröm volt három vagy négy nap után. Olyan jó volt, hogy megint gondolkozni kezdtem a víz alatt. Nem bántam, hogy nem haltam meg, sőt, különösen remeknek tartottam, hogy ezt a zuhanyzást megértem. Elvettem, visszatettem a dushbados flakont, Kata állt a mosdó előtt az egyre nagyobb gőzben, és nézett engem, én is néztem a csonttá fogyott testemet, végiggondoltam, hogyan fogom elzárni a csapokat, és eltűnődtem azon, hogy föl tudok-e állni innét?