Józan reggel

Napok óta szakaszosan aludt éjszakánként. Gondok súlyos gerléit hizlalta sorsa. Ma reggel  egy templomi szentmise kezdetét jelző csengő élesen vékonyka, pillanatig hangzó csilingelése ébresztette A rádióból szólt, amit elfelejtett lekapcsolni az éjjel. Annyira hirtelen lendült álomba a klasszikus muzsikától, hogy a zsebrádió halkan és haszontalanul fogyasztotta a ceruzaelemeket a feje mellett a párnán reggelig.
Végighallgatta a misét, együtt mormolta az imákat magában a pappal és a hívőkkel, a kántorral pedig együtt énekelt és ujjaival nem csupán az éppen megszólaló akkordok fogását kereste, hanem igyekezett a következő akkordokra történő áthajlításokra is összpontosítani. Gyermekkorában kitartóan tanulta és gyakorolta az összhangzattant, az ujjrendeket. Régen volt.
A picike, cellaszerű hálószoba hatalmas ablakszemein bekukkantottak a szemközti ház mögül előbukkanó Nap első sugarai. Még ugyan hideg, de gyönyörű idővel üdvözölte a reggel. Az eredendő tisztaság boldogságát érezte ki ebből a ragyogásból. Három nappal ezelőtt még magas láz gyötörte, odvas foga fájt erősen, legyengült, tántorgott, megszédült olykor. Ezen a márciusi napon elfeledkezett ezekről a gyötrelmeiről.
Mindig irigyelte a vadászokat, akiket kora hajnalban az erdőn talált a Nap. Képesek voltak koromsötétben azért felkelni és útnak indulni, hogy a hajnalpír lelket átlényegítő, megerősítő hatását átéljék. A napkelte csodálata a magaslesről olyan katarzist képes okozni az ember szívében-lelkében, ami a legnagyszerűbb művészeti élményekkel vetekszik.
Az ébredő Nap máshoz nem hasonlítható látványa a tavaszi hajnalok hűvösében, gyakran kifejezett fagyában is előhívja az emberi agy lelket melengető filmjét a teljességében szinte megismerhetetlen természet titkos laboratóriumában.
Eszébe jutottak egy általa évekkel ezelőtt szerkesztett könyvből a nála közel évtizeddel fiatalabb pap gondolatai: „… a Teremtőt éppen teremtményein keresztül lehet megismerni. Ahogyan egy művészt alkotásain keresztül. Egy a különbség csupán, hogy Isten alkotásai tökéletesek, mint ahogy Ő maga is tökéletes. […] Azóta, ha vadászmisét mondok, ez a kamaszkori élmény idéződik fel bennem. Mindennap hálát kell adni a természet Isten adta ajándékáért”.
A fallóskúti erdei kegykápolnát felkutató ifjú csapat tagjaként figyelte az őzeket ez a későbbi pap, akit a természet csendjének és a falusi harang hangjának együttes meghallása terelt hivatása felé. Gézaváry pontosan emlékezett a könyv fülszövegében általa írottakra is, köztük arra, hogy a lelkész Isten emberre hagyott örökségeként ír a vadászatról.
Előző este elhatározta, hogy másnap sokáig alszik vagy pihenve szendereg a heverőjén. Ki akarta pihenni a nagymosás, a vasalás, a láz és a fogfájás fáradalmait, de e biztató napsütés hatására nem bírt vetett vackában megmaradni. Ledobta magáról a paplant, felült, papucsba bújtatta sovány, sápadt lábait és egyetlen lendülettel felállt, az ablakhoz lépett. Akkorra már az arcát simogatta a Nap fénye, ami jókedvre derítette. Úgy találta, hogy egy-egy új nap lehetőségének reggele maga a boldogság.
Hirtelen egészségesnek érezte magát. Megfeledkezett hol itt, hol ott felbukkanó fájdalmairól, a szédüléséről, megfeledkezett az adósságairól is, elfelejtett minden bántó érvet, amelyek sebei köztudottan nehezen gyógyulnak.
Állt az ablaknál, szálfa egyenesen, és nézegetett a napsütésben. Az ablak kettős szárnya ugyan három éve nem lett megpucolva, hiszen krónikus beteg édesanyjának ápolása min-den idejét és energiáját igényelte, s csak a háztartás legszükségesebbjeire tellett mellette erejéből, ám az ablakra rakódott port ezúttal észre sem vette. Gézaváry az ébredő természet zöldjét figyelte. A pázsitot, a tujákat, s leginkább a ház előtti feszes tartású fenyőt, madarak kedvenc tanyáját.
Önfeledten fütyülni kezdte az Akácos út című nótát. Annyira határozott harmóniákat hallott a rádióban a felkelése előtt egy angol együttes gitárjaiból, hogy az azokból kicsendülő tisztaságot és művészi fegyelmet igyekezett elérni. Talán gyulladt foga következtében eleinte alig jött ki formált hang csücsörített ajkai közül. Gyakorlat teszi a mestert, tudta jól. Évekig zongorázott, s hányszor elhibázott és újrakezdett egy-egy darabot, mígnem egyszer csak tökéletesen sikerült előadnia a zeneszerző kottára sóhajtott óhaját. Különféle kezdőhangokból kiindulva próbálta fütyörészni az Akácos utat, végül eltalálta a megfelelő hangszínt is. Hosszú percekig szólt az Akácos út füttyszava.
Meglepte Gézaváryt, hogy az ablakpárkány bádoglemezére libbent először egy házi veréb, majd a párja is. Félelemtelen érdeklődéssel fürkészték az ablakot, éppen a mozdulatlan Gézaváryval szemben, aki persze, szoborrá változott, nehogy mozgásával elriassza a két kíváncsiskodó kis madarat. A verebek – mivel semmi más nem mozdult, ember sem járt a parkban – érdeklődő közönségévé váltak.  Hallgatták a nótát, bár csak néhány füttyhang lehetett ismerős nekik. Nevetett is magában Gézaváry. Hát nem csodálatos?! A szavak nélküli értelem? A hangokból kiszűrődő érzelem lephette meg a verebeket.
Emlékezett egy vidéki kisváros udvari lakására, ahol kottahegyek árnyékában üldögéltek a barátjával és egyikük kezében gitárral, másikuk mandolinnal pengette a kottákból kiolvasott dallamokat, akkordokat. Énekeltek is. Akkor még nem művészien, csak úgy hétköznapiasan harsányan. Legharsányabban akkor, amikor a „csak csendesen” szövegrészhez értek, ahogyan egy filmben látták. Talán éppen a Hatholdas rózsakertben, amelynek egyes jeleneteit azon a környéken forgatták, ahova később Gézaváry költözött. Gondolatban ezúttal is beleszőtte gyermekkori barátja nevét a dalba, mint mindig. „Nyár-este volt, madár dalolt a fán, ott kóborolt alatta a Csiszár”, meg, hogy „egy ablaknál állj meg Csiszár, úgy muzsikálj, hogy sírjon az a barna lány, olyan legyen, mint egy könnyes szerelmi vallomás...” Amint a nótában is van, ezt nem hallotta senki más. A két kíváncsi veréb sem.
A védtelen verebek egyébként még soha nem merészkedtek hozzá ilyen tartósan és ennyire közel. Már elámuló arckifejezésére is azonnal elröppentek. Szegény kis védtelen madárkák. Passer domesticusok. Ám ez a kettő, bizonyos hangmagasságban barátra lelhetett a füttye nyomán. Barát? Szent Ferenc átlényegülése megengedte, hogy beszélhessen a madaraknak. Esetleg pontosan ez itt a lényeg, az átlényegülés képessége, amivel megértő módon viszonyulunk embertársainkhoz és az állatokhoz meg a növényekhez, hiszen azok is élnek.
Aztán Gézaváry befejezte az előadást.
Bár néha-néha elfütyült néhány dallamot a nótából akkor is, amikor ezen a józan reggelen, az idei tavasz első reggelén még reggelije elfogyasztása előtt megírta meditatív belső monológját, ezt a novellát.
Szeretett teljes csendben dolgozni, amikor nem tartózkodott körülötte más, mint az ihlet áldott pillanatait átölelő nyugalom, és őrangyalok gyűjtötte, hajnali harmat fürdette a lelkét.