Magyar Éva rendhagyó és rendkívüli művész, rendkívüli ember. Ránézésre semmi rendkívüli, inkább fiatal, mint középkorú nő. A kézfogása azonban elárulja, hogy nem mindennapi energiák hordozója. Kedves közvetlenségében is érezni a céltudatosságot. 2009. december 11-én éjfél után Katona Zsuzsanna Szarvassá válni című dokumentumfilmje adta az ország későn fekvőinek tudtára, hogy Magyar Éva az első magyar színész, színésznő, aki a világhírű londoni Royal Shakespeare Company produkciójában szerephez jutott. A Rómeó és Júliában Capuletnét játszotta nagy sikerrel. Hosszú és küzdelmes, kemény munkával teli út vezetett idáig. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháztól a kaposvári Csíky Gergely Színházon és a Hattyúk Táncszínházon át a Sámán Színházig, majd a Kneehigh Színháztól a londoni Gate, Lyric és Nemzeti Színházig. A színész, táncos, koreográfus, rendező művészi munkáit nemzetközi díjakkal ismerték el: Herald Angel (Edinburgh), Független Díj (USA), Legjobb Rendező Díja (Kairó), Legjobb Előadó Díja (Lengyelország), Lublini Színházi Fesztivál I. díja, Alternatív Fesztivál fődíja. Tanított az amerikai Yale és UCLA egyetemeken, főszereplője volt Scott Crocker The Understudy c. filmjének. Négy év alatt öt főszerepet játszott Angliában, rendezett, koreografált és tanított Londonban. Legújabb rendezése a Drámai Művészetek Királyi Akadémián (Royal Academy of Dramatic Art) a Don Juan a bíróság előtt. Az angol kritikusok szenvedélyes és elsöprő erejű színpadi jelenlétéről írnak. A művésznővel két londoni munkája között szülei árpádföldi házában, édesanyja H. Molnár Magda festőművész 75. születésnapján beszélgettem.

– Hallottam, hogy gyermekkorában nagyon komolyan sportolt.
– Szertornásztam a Spartacusban. Ovis koromban állandóan mozogtam. Olyan nagy volt a mozgásigényem, hogy alig lehetett kielégíteni. Először korcsolyáztam a Városligetben. A korcsolyázást követően tornásztam. Szerencsére jó edzőim voltak. A versenyeimet nem tartom olyan fontosnak, inkább azt, hogy nyolcéves koromtól mindennap tréningre jártam, tehát megtanultam, hogy iskola után is kemény munka következik, azt is, hogy ez mit jelent. Ebből az volt a fontos, hogy a munkát, a fizikai munkát megtanultam, és azt, hogy abból majd később kijön valami. A tánc mindig nagyon tetszett. Tizenkétévesen gondoltam arra, hogy mennék a balettintézetbe, de azt mondták, hogy már késő, oda tízéves korban veszik fel a gyerekeket. El voltam keseredve, hogy belőlem már nem lesz soha táncos. Később elkezdtem mindenféle moderntánc kurzusokra járni. Valójában innen vezetett az utam a Színművészeti Főiskolára. Színészeket láttam itthon apu kapcsán, aki színházi rendező volt. De senki nem akarja azt csinálni, amit a szülei. Én sem. Aztán mégis eljutottam oda. Barátokon keresztül egész véletlenül láttam egy próbát a színművészeti főiskolán. Nagyon tetszett. Így siklottam át a sportból a színházi életbe. A sportban és a színpadra lépésben van egy közös: van egy pillanat, amikor az embernek fókuszálni kell, összeszedni magát és föllépni a szerre, színpadra. Tudtam, hogy ez megy nekem, ezt szeretem. Versenyben mindig jó voltam. Szerettem a társaságot. Szerettem velük lenni, beilleszkedni a közösségbe, küzdeni a csapatért.
– A színházban is szükség van ilyesmire.
– Igen. Nagyon hasonló.
– A főiskola ehhez a belső késztetéshez mit adott hozzá?
– Nem sokat. Azt nem mondanám, hogy nem volt rá szükség, hiszen három évig ezzel foglalkoztam. Nem fogok senkit megbántani, ha elárulom, nem kerültem egy úgymond jó osztályba, egy jó tanárhoz. Musical osztályba vettek föl a jó mozgásom miatt. Ott nem dolgoztunk igazán keményen. Még a főiskola előtt a Nemzeti Színház Stúdiójában volt egy nagyon jó színésztanárom, Bodnár Sándor. Amit tudok a színházról, amit tanultam azóta is, az mind arra alapozódik, amit tőle tanultam egy év alatt.
– És a Vígszínházban?
– Az úgy volt, hogy a gimnázium után anyuék azt mondták, bárhova jelentkezhetek, csak a színművészetire nem… Hát elmentem a Vígszínházba takarítónőnek. Nagyon jó volt, mert egy kis takarítás után nézhettük a próbákat, hiszen végig ott kellett lennünk. Utána tudatosan mentem a Nemzeti Színház Stúdiójába, azután a Színművészeti Főiskolára.
– A főiskola után?
– A főiskola után két évig a nyíregyházi színházban játszottam főszerepeket. Hívtak a kaposvári színházhoz, ami akkor, a nyolcvanas évek végén híres művészszínház volt. Három évadot töltöttem ott, s jókat játszottam. De egyre kevésbé élveztem az együttélést, a nagy összezártságot, s éreztem, hogy az alkotás lehetősége sokkal kevesebb, mint amire nekem igényem van.
– Csak utasítások végrehajtására nyílt lehetőség?
– Igen. A kreatív dolgokat elzárták előlünk. A rendező alkot, a színész végrehajt. Azt mondja, na, mit csináljak? Ezt? Jó. Odamenjek? Odamegyek. Tehát nem a színész ajánl dolgokat.
– Azért ez rendezőtől is függ.
– A rendezőtől is függ, de az én akkori közegemben a leghíresebb rendezők dolgoztak, és mégsem voltam igazán boldog. A saját társulatomban aztán már csinálhattam mindenfélét.
– A saját társulatot, a Sámán Színházat hogyan lehetett létrehozni?
– Tudtam, hogy a mozgásban való kifejezés az, amit én nagyon jól tudok. De nem tudtam pontosan, hogy mit és hogyan. Találkoztam pár színházi vezetővel, és mondtam nekik, hogy mit szeretnék. Csak néztek rám, mint aki beszél valamiről, aminek semmi értelme nincsen. Elkezdtem szervezni az előadást. Szereztem egy dobost, mert az volt az elképzelésem, hogy a dob tudja kibontani a mondandómat. Így ketten csináltuk meg az előadást. A mai napig nem tudom, hogy volt ehhez bátorságom.
– Amikor érzi, hogy itt a nagy lehetőség, muszáj megragadnia?
– Lehetőség? Nem nevezném lehetőségnek.
– Nem külső, hanem belülről jövő lehetőség, inkább késztetés.
– A késztetés inkább az volt, hogy rengeteg ötletem volt... Hogy miből csináltuk? A díszlet egyetlen karosszék volt, amit valakitől szereztünk, a ruhák pedig házilagos jelmezek. A Soros Alapítvány adott pénzt, hogy kivigyük az előadást Edinburghba. Ott játszottunk egy hétig, valami világvégi kis általános iskolában, de az a jó Angliában, hogy ott mindent megnéznek. Elmennek, ha hallanak valamiről, szólnak a másiknak, nézd meg, mert ebben van valami. A kapitalizmusnak a jó oldala, ha megcsillan valami érték, arra mennek az emberek, mert látni akarják. Így volt ez velünk is. Az első előadás sikeres volt, s elkezdtek hívogatni minket. Nem nagy helyekre, de hívtak, pl. Lengyelországba, Glasgowba, Skóciába... Így kezdődött a társulat pályafutása.
– Szép díjakat is kaptak.
– Igen, sok díjat kaptunk. Ez nagyon jó volt. Csak Magyarországon nem tartoztunk soha semmilyen klikkbe, s a pénzosztásnál hiába mutogattam a díjainkat, az égvilágon semmit sem számított. Pályázni szoktam, így valami kis pénzt a Sámán Színház is kapott. Én ettől függetlenül csináltam tíz évig. Általában abból éltünk, amit külföldi turnékon kerestünk.
– Külföldi turnékra kizárólag úgy lehetett eljutni, hogy kézről kézre adták? Egyik fesztiválról a másik fesztiválra?
– Pontosan. Pontosan így!
– Nem volt túlságosan bizonytalan ez? Az emberek általában, a nők pedig különösen biztonságra vágynak, ez meg abszolút bizonytalan volt. Mi jelentette a biztonságot? Az elszántság?
– A biztonság az volt, hogy olyat csinálok, ami hasznos, amivel adok az embereknek.
– Kizárólag ez adta az erőt hozzá?
– Ez is adta az erőt, meg az is, hogy pénzt is kellett szerezni.
– És a többiek? A többi tag?
– A Sámán Színház mindig én voltam. Mindig társulattal dolgoztam ugyan, de minden darabban más volt a partnerem. Soha nem volt annyi pénzem, hogy egy társulatot fenntartsak. De ez előnye is volt, mert mindig mással dolgozhattam. Például Karinthy Cirkusz című novellájából csináltam előadást: Paralellepipedon. Arról szól, hogy a művésznek azt mondják, csak úgy hegedülni önmagában nem elég, valami attrakció is kell, ami eladja. Ezért összevissza rakja egymásra a székeket, s kijelenti, ez a paralellepipedon. Valami nagyon furcsa dolog, amiről senki sem tudja, hogy mi az. Az előadásnak nagy sikere volt. A sikerrel soha nem volt baj. A baj az volt, hogy sosem tudtunk eleget játszani, nem volt próbahelyünk, nem volt elég pénzünk. Keveset játszottunk.
– Az előadást díjakból vagy pályázatokból lehetett finanszírozni?
– Pályázatok adták az alapját. A pályázat viszont mindig az előadás elkészítésére szólt, utánjátszására nem. A külföldi turnékból valamennyi kis pénzt mindig félre kellett és félre is tudtam tenni.
– Mindbből hogyan lehetett megélni?
– Szűkösen.
– A Szarvassá válni című filmnek lett valamilyen következménye? A szakmából fölfigyelt rá valaki?
– A szakma tudja, hogy ki vagyok. Ismernek.
– Gondolom, de lehetőséget kínált valaki?
- Nem. Valójában nem is vagyok itthon.
– Londoni szerepére jelentkezett?
– Jelentkezni nem lehet. Ez nem úgy működik. A Sámán Színházzal sokat jártam külföldre. Láttak színpadon. Hívtak. Hívott a rendező, hogy dolgozzak velük. Az edinburghi fesztiválon minden sarkon játszik valaki, százezer előadás van. Ott játszottuk szólódarabomat, a Szarvasok házát. Az egyik rendezőnek nagyon tetszett. Én is láttam az ő munkáját, nekem is tetszett az övé, s elkezdtünk dolgozni. Játszottuk a londoni Nemzeti Színházban a Trisztán és Izoldát, aminek óriási sikere volt. A főszerepet játszottam. A mai napig megállítanak az utcán az emberek és gratulálnak, pedig ez már öt éve volt. Ha valaki valamiben jó, azt hívják újra. De nem könnyű a helyzetem egyáltalán, mert középkorú nőnek, színésznőnek lenni mindenhol nagyon nehéz, főleg Angliában.
– A családdal hogyan lehetett távollétét összeegyeztetni?
– Figyelemmel és szeretettel.
– Azért kérdeztem, mert manapság igen nehéz szülő-gyerek kapcsolatok vannak. Vannak olyan gyerekek, akik rettenetesen szenvednek valamelyik szülő hiányától, ha hosszabb időre elmegy, s valaki mással kell lenniük.
– Lehet, hogy lányomnak is szenvedés volt, mint ahogy nekem is. Remélem, már nem sokáig tart ez az állapot. Ha felveszik angol középiskolába, jön velem Londonba. Most is sietek érte a gimnáziumba. Megígértem neki. Kényeztetem, amikor tehetem.