A dombon

boróka lepte domb
szomorkás legelő
halkan szól egy kolomp
reszket a levegő

két fa combja között
hánykolódik az út
az est még meg se jött
s a fűszál elaludt

napszítta kő fehér
mozdulatlansága –
a nyár már mit sem ér
használt zöldje sárga

kakukk szól valahol
az erdő titka ő
sánta kis szél lohol
fák közül bújt elő

rőt fűben heverek
a csöndet hallgatom
álmosan szendereg
az idő s én hagyom

Estefelé

Cica nesszel, oson az alkony,
a küszöbre csücsül, dorombol,
papsajt pusmog az árokparton,
lekúszik a juhnyáj a dombról.

Szél matat a csipkebokorban,
majd sziszegve kiront belőle.
Az elmúlt nap ki tudja hol van,
hold ül a megvakult fenyőre.

Az eresz alatt elnémulnak
a fecskék, hallgat a csőr, csukva
a szárny, a percek lopva múlnak,
szunyókál a kertben a dudva.

Hol van Ithaka?

van-e még és ha van hol Ithaka
kedves szó hív felködlő kép talán
az égbolt kékje a földek szaga
elérhető még az én Ithakám

a vágy bizony a szemérmetlen vágy
a kétséges kalandra csábító
tájolta el szívem te meg tudnád
mindig mondani hogy mi rossz mi jó

az út mely elvitt rég visszahoz tán
most az csábít ami eleresztett
ragaszkodik-e minden szép hozzám

no lám a tapasztalt szív is reszket
lehet hogy már idegennek számít
e tájon mely úgy van hogy hiányzik